El menta macska

A macskamenta (Nepeta cataria) nevû gyomnövény ugyanis meglepõ, olykor mulatságos reakciókat vált ki a cicáknál: ha megérzik az illatát, szagolgatni kezdik, paskolgatják, belehempergõznek, ugrálnak, futkároznak, rázzák a fejüket — egyszóval eufórikus állapotba kerülnek, vidámmá, játékossá válnak. Egyfajta kábítószer számukra; de mielõtt bárki megijedne, a valódi drogokkal ellentétben ez nem veszélyes.

A macskamenta évelõ növény, az Ajakosak (Labiatae) családjába tartozik. A mediterrán vidékeken õshonos, de mára már egész Európában és Észak-Amerikában elterjedt. 1—1,5 méteresre is megnõ.

A régi idõkben inkább teaként fogyasztották, vagy orvosi célokra használták. Jótékony hatása közismert: a növény friss leveleibõl készített tea az álmatlanság valamint a  hiperaktivitás kiváló ellenszere.  

Egy csésze finom, meleg mézes tea csillapítja a lázat és a hányingert, a szénanátha tüneteit, és megnyugtatja a hiperaktív gyerekeket.

Lehûtve a szem borogatására is alkalmas: megszünteti az égetõ érzést, és elmulasztja az allergia okozta duzzanatokat. Az influenza, a nátha és a másnaposság kezelésére is használható.

A péppé õrölt levelekbõl készült kenõccsel pedig a fogfájást és az ínygyulladást orvosolhatjuk. (Egyszóval, egy egész házipatika rejlik ebben a növényben.)  

És persze, nem utolsó sorban, kiváló játékszert készíthetünk belõle cicánk számára. Akár a kertben is termeszthetjük, nem igényel különösebb törõdést: napfényre és rendszeres öntözésre van szüksége.

Szinte mindenhol megterem: ha nem vigyázunk, lassacskán ellepi az egész kertet — macskánk legnagyobb örömére.  

Legcélszerûbb egy körülbelül húszliteres cserépbe ültetni (hogy ne tudjon elszaporodni) és „macskamentes” helyen nevelni mindaddig, míg olyannyira meg nem erõsödik, hogy túléli cicánk támadását.

Mivel évelõ növény, sokáig marad négylábú barátunk játszópajtása. Kora tavasszal érdemes visszametszeni a tavalyi szárat, hogy új nõhessen helyette.  

Mikor növényünk már elég nagyra nõtt, szedjünk le róla egy maroknyi levelet, szárítsuk meg és morzsoljuk össze õket, töltsünk meg vele egy kis textilzacskót, majd adjuk oda a cicának.

Ha megérzi az illatát, odaszalad, szagolgatni és paskolgatni kezdi, majd kezdetét veszi a bolondos játszadozás.  

A növény kiváltotta furcsa viselkedés mindössze 10—15 percig tart (ez az idõtartam egyéntõl — azaz macskától — függ), majd az állat megunja és otthagyja.

Egy-két óra elteltével azonban újra „támadásba lendülhet” a cica, és ismét tapasztalhatjuk a fent említett reakciókat. 

Máig folynak a kutatások, vajon mi lehet az oka annak, hogy a macskamenta ilyen viselkedést vált ki a macskafélékbõl — ugyanis, ez a magatartás nem csak a házimacskára, hanem vadon élõ társaira, a tigrisre, az oroszlánra és a többi nagymacskára is jellemzõ —, hiszen ránk, emberekre egyáltalán nincs hatással.

Bár, az állatvilágban akad példa hasonló viselkedésformákra, melyeket különbözõ szagok váltanak ki: gondoljunk csak a párzási idõszakban a nõstény állatok illata kiváltotta õrjöngésre és hódítási vágyra a hím példányok részérõl. Más szagok pedig a háziállatokat bûvölik meg, például felerõsítik a kutyák vadászösztönét.

A macskamenta kizárólag a cicákat „kergeti az õrületbe” (természetesen pozitív értelemben).

Hatóanyaga, a Nepetalactone a szaglószervrendszert izgatja; ez az inger jut el az agyba, mely a már említett reakciókkal válaszol a bódító illatra.  

Ez a viselkedés azonban csupán a macskák hetven százalékára jellemzõ, a többi teljesen figyelmen kívül hagyja a növényt.

A Nepetalactone-ra való érzékenység genetikus, így a mama- és papacicák továbbörökíthetik kölykeiknek. A nagyon fiatal (három hónaposnál kisebb) és az idõsebb állatok csekély mértékben vagy egyáltalán nem kerülnek a macskamenta bûvkörébe.